A könyvnyomtatás feltalálását megelőzte az írásbeliség hosszúidejű fejlődése. A nyomtatott könyvek elődei a középkori kódexek, amelyek kézzel írott dokumentumok (lapok) egyetlen blokkba történő egyesítésével jöttek létre, bőrbe vagy pergamenbe kötve. A humanizmus, a reneszánsz és a műveltség egyre növekvő térhódításával a kézi másolás idő- és munkaigényessége már nem tudta kielégíteni a könyvek iránti megnövekedett keresletet. Az írásbeliség gyorsabb terjedését a 15. század 2. felében a Johannes Guttenberg által feltalált könyvnyomtatás segítette elő. A fölfedezés lényege a betűk sorozatgyártása, tehát az azonos betűk sokszorosítása, amely lehetővé teszi szövegek kiszedését, majd a sajtó felhasználásával ezekről több, elvileg azonos példány készítését. Ez az eljárás évszázadokon keresztül változatlan maradt.

Az egész művelet abból állt, hogy a betűmetsző az előrajzolt minta szerint elkészítette a betű fordított (negatív) formáját, azaz a matricát, amely alapján történt a betű kiöntése. A régebbi időkben a betűket ólom és antimon ötvözetéből készítették. A könyv szövegét a betűszedők kézzel szedték. A legrégibb időkben valószínűleg sorjázó nélkül, lapos ládikába történt a szedés, amely ládika egyszersmind formaszorító keretül is szolgált. Az oldal kiszedése után festékezőlabda segítségével a betűkre felvitték a festéket, erre került a papír, amelyet a sajtó rányomott a betűkre. Ha a kinyomtatott papírlapon megszáradt a festék az egész munkamenet megismétlődött a lap másik oldalán. A nyomtatásra fekete festéket használtak, innen kapta a könyvnyomtatás a “fekete művészet” elnevezést. Alkalmanként kis mennyiségben piros festéket is használtak. Ilyenkor a lap nyomását újra kellett ismételni. Ez az ún. kombinált nyomtatás a bonyolultabb eljárás miatt kevésbé volt kihasználva. A szövegbe nyomtatott illusztrációknál az ún. mélynyomtatást alkalmazták, amelyek fa- majd később rézmetszetek felhasználásával történtek. A legprecízebb lenyomatok elkészítése ércmaratással történt. Ez a nyomtatási eljárás idővel tökéletesedett és egyszerűsödött az ívnyomtatás bevezetésével. Ezeknek a nyomdaíveknek az összehajtogatása és összefűzése után jött létre a könyvtest, amely kemény, bőrbe vagy pergamenbe kötött fedelekbe került, gyakran védő- és díszítőelemekkel ellátva, mint például láncok, csatok, veretek, zsinórok.

A nyomdászat kezdetén a nyomtatás és a könyvkötés műveleteit is maga a nyomdász végezte. A könyvnyomtatás elterjedésével, az egyre növekvő könyvek számával megnőtt az igény az egyes munkaműveletek szétválására – betűszedő, könyvkötő, fa-, vagy rézmetsző. Egyes szakágazatok, mint a fametsző, illusztrátor, betűöntő, illuminátor, könyvkereskedő önállósultak és nem kötődtek egy adott nyomdához. Csak a nagy nyomdák voltak képesek a könyvek kiadását önállóan finanszírozni. A könyv kinézete nagyban függött a megrendelő elképzeléseitől. Történelmi gyűjteményekben különböző típusú kötéseket találhatunk – papírral, bőrrel, pergamennel bevont fa-, vagy kartonfedelű könyveket, vagy ezek különböző kombinációit.

A könyvnyomdászat elválaszthatatlan a papírgyártástól. A könyvnyomtatás feltalálása előtt pergamenre írtak. Ez azonban a gépi nyomásnál már nem volt megfelelő alapanyag az igényes és drága beszerzés miatt. A papiros alapanyagául szolgáló tiszta és felszabdalt rongyot erjesztették, majd fakalapácsokkal péppé verték. A papírgyártáshoz igen sok víz kellett. A vízre, mint hajtóerőre is szükség volt a gyártási folyamatban, ezért a papírmalmokat gyors folyású patakok, folyók mellé telepítették. A 17. és 18. század fordulóján jelentek meg a hollandival felszerelt vízimalmok, amelyek tovább gyorsították a papírkészítési eljárásokat.

Papírgyártás Kassán és környékén

A kelet-magyarországi megyékben 55 papírmanufaktúra volt, ami több, mint a felét képezi a mai Szlovákia területén működő papírmalmoknak. Az abaúji régióban azonban csak 3 ismert papírmalomról van tudomásunk. Közülük az elsőt Spillenberger János festő alapította Kassán, aki 1640-ig átépíttetett egy csermelyvölgyi hámort papírmalommá. Azonban a gyártás kezdetétől fogva fel kellett vennie a harcot a külföldi konkurenciával, főleg az osztrák papírgyárak termékeivel. A papírmalom a 18. században 3 vízkerékkel, 35 zúzókalapáccsal, papírpréssel és merítőkáddal rendelkezett. 1790-ben renováláson esett át és egészen a 19. század végéig üzemképes volt. A további két papírmalom Somodiban (1759 előtt – 19. század első fele) és Petőszinyén (1792 – 19. század második fele) csak lokális jelentőséggel bírt.